Kedves Naplóm!

Tisztázzuk az alapokat. A terapeutám szerint el kell kezdenem naplót vezetni. Azt mondja, felépülésemhez elengedhetetlen, hogy néha legalább saját magammal őszinte legyek. „Egészséges lelki életemhez feltétlenül szükséges, hogy kifejezzem az érzelmeimet és legbensőbb gondolataimat, méghozzá hétköznapi, egyszerű emberként, nem pedig felsőbbrendű lényként miniszterelnökként.” Bla-bla-bla. A terapeutám egyébként valamiért még ebben a naplóban sem kíván igazi nevével közösséget vállalni velem (nem mintha rajtam kívül bárki más olvasná, de még így sem), úgyhogy a továbbiakban Sigmundnak fogom nevezni. Nem, nem azért, mert hasonlít arra a Sigmundra. Igen, azért, mert neki is folyton a fasz körül jár az esze; végülis melyik pszichiáternek nem? És akkor még nekem vannak problémáim... Szóval Sigmund nyüstöl már egy ideje ezzel a naplóval.

Kezdetben próbált rávenni, hogy beszélgessek a barátaimmal. Mondtam neki, én vagyok Magyarország örökös kétharmados miniszterelnöke, definíció szerint nincsenek barátaim. Ajánlotta a feleségemet beszélgetőpartnernek. A feleségem rühelli a pofámat. Ahogy igyekszünk a külvilág felé is hangsúlyozni, teljesen átlagos házasság a mienk. Mi a helyzet a gyerekeimmel, kérdezte. A gyerekeim szarnak a fejemre, kivéve, mikor ki kell csekkolni az esküvői számlát meg kátyúztatni kell az utat. Sigmund állítja, ez teljesen normális, más családoknál is így van, ne aggódjak, de beszélgetnem mindenképpen kell valakivel. Meg akart győzni, hogy beszélgessek vele, végülis ezért fizetem, ez a szakmája, és titoktartást fogadott. Most komolyan, remélem egy percig sem hiszi, hogy egy perverz, faszmániás pszichiáterrel fogok érdemben kommunikálni... Próbáltam magammal beszélgetni, úgysincs senki más, aki bármilyen értelemben egy szinten lenne velem és képes volna akár csak a legcsekélyebb mértékben megérteni, de a szolgáim a stábom hülyének nézett miatta. Hiába mondtam nekik, hogy Sigmund vett rá a magammal beszélésre, legtöbbjük szerint ideje lenne igazi terapeutát keresnem, a képzelt barátok nem tesznek jót nekem. Kretének.

Úgyhogy maradt a napló. Ha írok, a stábom nem néz hülyének, ami néha azért jól jön. Plusz, ha írok, akkor a feleségem nem tud velem szexelni, ami nem néha, hanem mindig nagyon-nagyon jól jön. Nem mintha kívánna; én sem kívánom őt, úgy nagyjából ez az egyetlen dolog, amiben egyetértünk. Viszont már megint gyereket akar. Meggyőződése szerint azért vagyok ennyire sikeres, mert sok gyerekem van, ezért az alattvalóim a választópolgárok azt hiszik, megértem őket és majd az ő érdekükben kormányzom az országot. Lófaszt. Azért vagyok ennyire sikeres, mert kurvára én vagyok a legzseniálisabb politikus kishazánk újabbkori történelmében. De neki aztán magyarázhatok, tényleg, néha annyi esze nincs, mint a Semjénnek. Annál ostobább balfaszt pedig még nem hordott hátán a Föld.

Tehát napló. És hogy miért pont most kezdem el? A Krónika miatt. Merthogy kiszivárgott a sajtóba, és kapom miatta az ívet. Juteszembe, szólnom kell a Lázárnak, hogy csináljon már valamit a sajtóval, mert ez így nem állapot, hogy folyton minden kiszivárog. Vagy nem is a Lázárnak, az egy buzgómócsing, egy doboz cigiért nem lehet leküldeni, mert mindjárt államosítja és reprivatizálja az egész dohánypiacot. Majd a Navrának. Á, az úgyse csinál semmit, mostanában gyanúsan lapít, szerintem készül valamire... Na mindegy, majd keresek egy nem-teljesen-inkompetens, vastag arcbőrű kollégát a célra. Szóval a Magyar Krónika. Ha már itt tartunk, el ne felejtsem, a Kerényit ki kell kötöznöm az alkotmányasztalához, és alaposan el kell picsáznom egy bőrkötéses Alaptörvénnyel. Vagy mégsem. Az a perverz állat még élvezné is. „Nyílik a pitypang, megírom”??? A fejére húzok egy szép, érett, sárga biopecsenyekacsát, és addig dekázok vele, amíg bocsánatért nem könyörög a stilisztika tanszék vezetőjénél.

Pedig, pedig amúgy piszok jó ötletei vannak ám az Iminek, nem viccből tartom. Az egész Krónika kurvajó ötlet volt, pláne, hogy írhatok bele én is. A rádiózást kicsit már unom, ideje valami újat kipróbálni. Szóval piszok jó ötlet volt, aztán elcseszi ezzel a pitypangos-grillcsirkés szarsággal, és most rajtunk röhög mindenki. Hát kellett ez?! Hagyján, hogy röhögnek a Kerényin, hagyján, hogy röhögnek rajtunk; röhögnek rajtam, személyesen! Merthogy most akkor felcsapok újságírónak. Merthogy úgyse értek hozzá, meg ennyire ráérek, meg biztos vicces lesz. Hát mondok én valamit, hapsikáim! Nem csak, hogy én vagyok a legzseniálisabb politikus, az örökös kétharmados miniszterelnök, de én vagyok a legzseniálisabb, pont. Az utolsó nagy polihisztor. Az én kezemben éppen olyan jól áll a kordonbontó villáskulcs, mint a hurkatöltő és a gazdaságpolitika. Ha újságot akarok írni, akkor újságot fogok írni. Jól. Jobban, mint bármelyik ingyenélő firkász, akik, mellesleg jegyzem meg, mást se tudnak, csak szivárogtatni. Előbb tessék letenni valamit az asztalra, utána lehet ugatni. Hogy tiszta legyen: itt én vagyok a jani. A kétharmados. El Supremo, az alfa és az omega, én fingom a passzátszelet, és nekem jelent a titkosszolgálat.

Szóval írni fogok, mert így tartja kedvem. Naplót, egyelőre.